fotóművészet

LOVASNEMZET

Spontán történelemrajz – fényképek ember és ló kapcsolatáról a legújabb kori Magyarországon

Amikor egy ismeretlen fényképező Pozsonyban 1895 táján megörökítette Frigyes főherceget, amint katonai egyenruhájában a lovaglószeren ül, aligha történelmi forrásteremtő szándékkal tette ezt. Hogy mégis ilyen eredmény keletkezett – a mai szemmel nézve igen mulatságos szituáció a maga idejében egyáltalán nem minősült humorosnak –, annak oka minden bizonnyal a fotográfia egyik sajátossága. A megállított pillanat, ami a szakmai szemmel nézve egy evidencia, a fényképezés olyan adománya, amely a fotográfus akaratától függetlenül létezik és hat. Ennek köszönhető, hogy bizonyos idő elteltével azok a fotográfiák is történelmi dokumentumot képezhetnek, amelyek keletkezésekor a képek készítőiben ez a lehetőség még halvány gyanúként sem fogalmazódott meg. – Valószínűleg ennek köszönhetjük számos, ma igen fontosnak nevezhető fénykép létezését; ha a történeti emlékké válás esélye annak idején a fényképező tudatában élt volna, napjainkban bizonyára sok dokumentatív értékű fotográfiával lennénk szegényebbek.

A tudatos fényképfelhasználás, amely arra épít, hogy több fénykép egymás mellett – alkalmasint az egyes képek készítőinek eredeti elképzelésétől függetlenül – képes történelemírást eredményezhet, egy képileg izgalmas és tudományosan fontos kiállítássorozatot eredményezett a Dorottya Galériában az utóbbi években.

A Lovasnemzet e sorozat része. Az előzményeket a Marczius 15. – Nemzeti szabadságünnepünk kalandos története (1992), a „szelíd szolgálati szabályzat” – Nők a második világháborúban (1993) és a Kilenc sors – Huszadik századi politikusportrék (1995) képezik. A tárlatok elsődlegesen a „Dorottya” gazdájának, a Műcsarnoknak a gyermekei, a bemutatott képek legfőbb bázisa a Legújabbkori Történeti Múzeum – a Lovasnemzet idején: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, de szerepeltek fotográfiák az MTI, a Színháztörténeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményéből is. A négy kiállítás képeinek válogatói: Gera Mihály, Gerő András, Pilaszanovich Irén, Stemlerné Balog Ilona, Szigeti Péter. A kiállítások rendezője egy kivétellel Pilaszanovich Irén – a Kilenc sors címűt Megyesi Zsuzsa rendezte.

A negyedik éve tartó kulturális misszió – az összképet tekintve ez a minősítés aligha tagadható meg –, a szűkebb fotográfiai szakmai és történettudományi vonatkozásokon túlmutató. A fotókultúra életképességének is bizonyítéka. A jelen gazdasági viszonyok közepette ugyanis még egy Műcsarnok méretű és jelentőségű intézmény sem lenne képes pusztán saját erejéből finanszírozni ilyen kezdeményezést. Akik a dolgot fontosnak tartották/tartják, kitűnő menedzselő munkával törték át ezt az akadályt. Nehéz lenne fölsorolni az összes támogatót – meg ez itt nem is a reklám helye –, de a katalógusokból nyomon követhető az ügynek megnyert szponzorok széles köre. Ez jelzi: az igazán jó kezdeményezések előbb-utóbb támogatásra találhatnak. Hogy ez lehetne gördülékenyebb, a szakmai munkától kevesebb energiát elvonó is, abban valószínűleg nem nehéz egyetérteni. Amíg azonban a kultúrából mindinkább kivonuló állam nem találja meg a több fél számára kielégítő modus vivendit, a túléléshez talán ez is elegendő.

Milyen volt tehát a fenti előzmények nyomán keletkezett kiállítás, a Lovasnemzet? Egyéni véleményem szerint mindenekelőtt „nagylátószögű” és realista.

Az első jelző annak szól, hogy a kiállítás képei az ember és a ló kapcsolatának igencsak tág körét ölelték fel – sokrétűen vált láthatóvá a lovaglási, a tehervontatási, a katonai, a sport, a szórakoztató és más egyéb funkció. Ötletes tágítás, hogy a tárlat nemcsak hús-vér lovak fényképi bemutatását jelentette, hanem a már idézett lovaglószertől kezdve a játék falovacskán és a lószobor részleten át a körhinta lovának megjelenítését is.

A realizmust számomra az testesítette meg, hogy a ló a magyar történelem sokszínű voltának kísérőjeként, mondhatni részeseként volt látható a képeken. Az 1919-es Vörös Hadsereg lovai éppúgy megjelentek, mint a magyar honvédeket 1942-ben a Szovjetunió földjén szállítók; Horthy Miklós 1938-as kassai paripája és a budapesti Sztálin-szobor előtt 1953-ban vonuló díszszemlerészes négylábúak is a „lóság”-ot képviselték. – Mit tehettek ők arról, hogy körülöttük kavargott a politika, a társadalom élete? Végezték a dolgukat, amely rájuk méretett. A kiállítás ezt kifejezve elismerésre méltóan objektív; valósághű tükröt mutat, s a véleménynyilvánítást, az ítéletalkotást a nézőkre bízza.

A kiállítás másik erénye az iróniaérzékenység. Gerő András katalógus-előszava hangsúlyozza: nálunk a ló mítoszképző tényező is, és ez maximálisan igaz. Mindemellett a millecentenáriumi esztendőben bárki tapasztalhatta: a mítosz-érzékenység ennek okán az átlagosnál is nagyobb arányban volt/van jelen kis hazánkban. Nos, amikor ez a tárlat emléket állított a hazai lómitológiának, egyszersmind mítoszrombolásra is képes volt. Hiszen láthattuk a lóélet kevésbé fennkölt pillanatait is, mi több, ezek a pillanatok a pusztulás utáni állapotra is kiterjedtek.

A válogatás és a rendezés következtében egy söröskocsi nehéztestű vontatóinak látványa itt időben és térben közel került a terített asztalt lovával átugrató huszár képéhez, jelezvén a hasznosítás két lehetséges végletét.

IV. Károly 1916. december 30-án egy bábolnai mén hátán vonult a koronázási dombhoz, amit az úri közönség áhítatosan nézett. A kortársak közül csak az igen kevés beavatott tudhatta, hogy a jelenetet megelőző lóraszállást a király számára egy rejtett beépítésű lépcső könnyítette meg; megelőzendő azt a blamázst, hogy az új uralkodó ebben az országban esetleg nem tud a földről a lóra felpattanni.

Escher Károly Várakozó állásponton című képét, idézettsége folytán valószínűleg sokan ismerték, ismerik. A lovasrendőrök mögött a „termés”-re váró lapátos-seprűs ember persze komikumforrás, de ha elgondolkodunk azon, hogy pár évvel ezelőtt a Váci utcában parádézó rendőrlovak „maradványai” milyen hatásúak voltak, akkor tulajdonképpen utólag célszerűnek tarthatjuk a harmincas évek praktikus „felszámoló” készültségét.

A katalógus előszava a lovaktól való búcsúról beszél. Az elköszönés – akarjuk vagy nem, nosztalgiával vagy örömmel –, előbb-utóbb valóban időszerű. Azonban úgy tűnik, van olyan terület mégis, ahol az ember és a ló kapcsolata a jövőben is fennmarad még, s ez a verseny, a sport világa. Hemző Károly fényképe, a Finis a kiállítástól búcsúztatta a nézőt; a szinte csak fekete és fehér színekből felépített lófej premierplánja a fotóművész vízióját adja a szemlélőnek. Képi varázslat ez, múltítélet, apokaliptikus látomás? A tárlatról távozva meditálhatunk rajta. Csak remélni lehet, hogy anyagi gondok nem gátolják e nagyszerű kiállítássorozat folytatását. S talán másféle sem. Mert elég ijesztő belegondolni, hogy a képek laborálásának időpontjában éppen lágy fokozatú nagyítópapírt nem lehetett vásárolni – némelyik kópia minőséghibája mögött ez rejlett. Olybá tűnik, mi folyton lemaradásban vagyunk a kor követelményeitől, néha még szándékaitól is. Alkalmasint egy lóhosszal.

Albertini Béla